Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. A szüleivel élt egy szürke lakótelepen, egy színes ház legfelső emeletén, egészen pontosan a tizediken. A lakótelepen körülöttük az összes ház szürke volt, csak az övék volt színes. Nem tudta, hogy ez miért van így.

Szeretett iskolába járni, viszont az utóbbi időben a tanító néni folyton megbüntette, mondván, hogy nem figyel az órán. Ez azonban nem volt igaz. A kisfiú igenis figyelt, csak másra. Nem a tanító nénire. A tanító néni unalmas órát tartott, és folyton kiabált, meg csapkodta az asztalt. Nem tetszett neki, hogy nem tudja felkelteni a nebulók érdeklődését. A kisfiúnak úgy tetszett, valójában a tanító néni az, aki nem figyel. Aki nem figyel oda rájuk, gyerekekre. Csak kiabált folyton, és felrajzolta a táblára a betűket, amelyeket le kellett volna másolni. Azután rájuk parancsolt, hogy másolják le őket.

A gyerekek utálták a betűket, nagyon nehéz volt lemásolni a kényes kacskaringókat a tábláról. Nehéz volt egyenesen tartani a ceruzát, úgy rajzolni a betűt, hogy az ne menjen ki a vonalból, és ráadásul még úgy is nézzen ki, mint a táblán. Elkezdték a betű-rajzolást, ahogyan a tanárnéni mutatta. Viszont az első lépés után elvesztették a fonalat. Rajzoltak egy felfelé ívelő vonalat, de aztán már nem emlékeztek rá, hogyan kell kanyarítani a vonalat, hol kell hurkot rajzolni, vagy pocakot. Így aztán a betű nem is úgy nézett ki, mint az, amit a tanító néni rajzolt. Ha mégis sikerült lemásolni a betűt, akkor pedig kezdhették elölről, ugyanannak a betűnek a lerajzolásával, ami végtelenül unalmas volt.

Egy idő után belefáradtak a próbálkozásba, és inkább rajzolgatni kezdtek a margóra. A kisfiú körülnézett az osztályban. A gyerekek közül szinte senki nem figyelt már a tanítónénire, és mindenki rajzolgatott a margóra. Így hát A rajzolás remek móka, ezért a kisfiú is nekilátott egy csodás kisautó lerajzolásának. Sajnos nem az ő ötlete volt a kisautó, a padtársa is rajzolt már egy ugyanolyat, a kisfiú csak lemásolta. A tanító néni azonban észrevette a kisautót, amely épp a füzete margóján parkolt, egészen addig, amíg rajzolója meg nem rajzolja neki a garázst narancssárga zsírkrétával. A garázs azonban már nem készülhetett el. A tanító néni ugyanis a kisfiú füzete fölé hajolt, meglátta a kisautót, és égtelen ordibálásba kezdett. Áthúzta a kisautót és a narancssárga zsírkréta-garázs kezdeményeit, majd elkérte a kisfiú ellenőrzőjét. Beleírt egy intőt.

A kisfiú még az anyukájától és az apukájától is kapott egy jó nagy szidást a szürke lakótelep egyetlen színes házának legfelső emeletén. Büntetésből nem kapott vacsorát, pedig tejbegríz volt fahéjjal. A szobájában kellett maradnia, és gyakorolnia az írást. Szobájába beszűrődött a vacsora zaja, a tányérok csörömpölése, anya és apa nevetése, a fahéjas tejbegríz illata. A legszomorúbb az egészben azonban nem az volt, hogy nem ehetett a tejbegrízből, még csak nem is az, hogy az írást kellett gyakorolnia. A legszörnyűbb az volt, hogy azt gondolta, a szülei most épp nem szeretik őt. Ez fájt a legjobban. A szülei most épp nem szeretik őt, és fogalma sem volt, mikor kezdik el újra szeretni.

Így búslakodott az írás füzetet felett, amikor egyszer csak zajt hallott. A zaj az íróasztal lába mögül jött. Lemászott a székéről, és bekukucskált az íróasztal lába mögé. A falon lévő repedésből jött a hang. Zizegés, mocorgás, és valami olyan hang még, mint egy csörgőkígyó csattogása.

A kisfiú nézte, nézte a repedést. A repedés most hallgatott. Talán csak hallucináltam- gondolta, és felkelt, hogy visszaüljön a leckéjéhez. Ekkor azonban újra hallotta a hangot a repedésből. A következő pillanatban hófehér, finom szenű homok szivárgott ki a repedésből.a hang nyomán nagyon fino